Amelyben megismerjük a Kiccaládot, Horváth Dénest pedig meglepetés éri

  Varjú úr a házak között keringett. 

A kiskutya nem értette, mi az ismételt séta oka. Reggel már jártak a parkban, majd egy óra múlva a tettek egy kis kört az 1/B körül- és most újra itt totyoghatott a betonon, mintha nem lenne jobb dolga. Bolha valójában komoly projektmunka iránt kötelezte el magát: bevonszolt egy cipőt Varjú úr ágya alá, és odaadóan dolgozott rajta. Szépen cakkosra rágta, ahogy a kiskutyák szerint minden cipőnek illene kinéznie. Épp a fűzők felszabdalásánál tartott, mikor Varjú úr megzavarta egy újabb sétával.

Bolha úgy döntött, hogy sztrájkba lép. Leült a járda közepén és nem volt hajlandó továbbmenni.

Varjú úr nagy sóhajjal a karjába kapta a kis vakarcsot és az óráját nézegette. Maga sem tudta, miért, de ma nem tudott megmaradni a lakásban. 

Horváth Dénessel, a telefonálóval egy szombat délutáni időpontban egyeztek meg, mikor személyesen is megtekintheti a kiskutyát. Ahogy egyre fogyott az idő a találkozóig, úgy Varjú úrnak valamiért egyre kevésbé akaródzott odabent ücsörögni. Mikor azonban Bolha tiltakozva lezöttyent a fenekére, az eső is eleredt, így nem maradt más választása, mint visszavonulni a lakásba.

Alig csukta be maga mögött az ajtót, a plafon felől egyre fokozódó dübörgés ütötte meg a fülét. A Kiccalád kölykei randalíroztak már megint. Pár perc múlva éktelen nagy csattanás hangzott fel, amit tompán leszűrődő kiabálás követett. 

 – Moszt aztán nem viccelek, szobafokszág lesz mindkettőtöknek! – Varjú úr magában megállapította, hogy a selypítés jelentősen rontja Apuci tekintélyét. Ezt a gyermekek is így gondolhatták, mert zavartalanul tovább visongtak. 

Varjú úr magához képest meglepő türelemmel próbálta kivárni a csetepaté végét (általában valamelyik poronty elesett, vagy nekirohant valaminek és a játék sírásba fulladt). Ezúttal azonban úgy tűnt, a végtelenbe nyúlik a sivalkodás és a felharsanó indiánüvöltések. Még Bolha is fülét hegyezve és fejét forgatva kereste a zaj forrását. 

 – Hol van a hörcsög? – sivította Anyuci. – Üres a ketrece! Mindenki álljon meg!

Varjú úrnak kezdett egyre jobban megfájdulni a feje. Az ötödik emeleten jól hallhatóan kinyílt az ajtó, és a gyerekzsivaj felerősödött.

 – Menjetek ki játszani – rendelkezett Apuci fásultan. – De szemmiben sze tegyetek kárt! Mindjárt jövünk mi isz.

A Kiccalád csemetéi ekkor kiszabadultak a folyosóra és harci kiáltások közepette valamilyen kemény tárggyal kongatni kezdték a korlátot. A hangorkán egyre fokozódott, míg Varjú úr szemei előtt kis vörös karikák nem kezdtek pattogni. Az odakintről behallatszódó hirtelen reccsenés, majd puffanás alapján arra következtetett, hogy a lépcsőház fordulójában álló utolsó cserepes növény is az áldozatukká vált. Varjú úr ekkor kirúgta maga alól a széket. 

 – Na, most már elég legyen, kis patkányok! – üvöltötte magából kikelve, és feltépte az ajtót. A küszöbön pedig egyenesen szembe találta magát a kis patkányok szüleivel. Anyuci arca vörösebb volt, mint valaha, Apuci idegesen tördelte a csuklóját. A két, szőke fürtös gyermek a lépcsőház korlátjához csapkodott egy fej nélküli Ken babát.  

Varjú úr és a szülők néhány másodpercig némán meredtek egymásra, majd Apuci megköszörülte a torkát. 

 – Pont be akartunk kopogni – magyarázkodott. – A kiszkutya miatt jöttünk. Szeretnénk feltenni pár kérdészt. Bejöhetünk, ugye? 

 – Nem – mondta Varjú úr zordan. Anyuci gyöngyöző kacajjal megveregette a vállát, mintha csak azt mondaná, “ugyan, ne butáskodjon!”, és zavartalanul begyalogolt a lakásba. 

 – Befelé, ti ketten! – üvöltött Apuci a két csemetére, akik durcás képpel fölhöz vágták Kent és követték szüleiket. 

Mire Varjú úr szóhoz jutott volna, a szülők elterpeszkedtek a kanapén, Bolhát pedig négy apró kéz simogatta, aki a gyönyörűségtől hanyatt vágta magát a szoba közepén. Szürke pofáján boldog kutyavigyor ült.

 – Nos, nem köntörfalazunk tovább – vágott a dolgok közepébe Anyuci – , szeretnénk befogadni a kiskutyát.

Varjú úr fél szemmel a kölyköket és Bolhát szemmel tartva hümmögött egyet. Aztán a kérdés eljutott a tudatáig, amitől jó magasra szaladt a szemöldöke. 

 – Tessék? – kérdezett vissza döbbenten. Nem akart hinni a fülének.

 – Nagyon fontosz számunkra, hogy felelősszéget tanuljanak a gyerekek – mondta Apuci fontoskodva. – Ezért eddig isz rendszereszen tartottak kiszállatokat. 

 – Például hörcsögöt? – érdeklődött Varjú úr. Anyuci és Apuci összerezzentek. Fogalmuk sem volt, hova tűnt a kis rágcsáló, és csak remélni tudták, hogy nem az aranyhal sorsára jutott… 

 – Egy kutya teljesen más – szögezte le Anyuci. 

‘Például nem olyan egyszerű lehúzni a WC-n, ha megunták…’, gondolta Varjú úr sötéten. Legalább a két ördögfióka nyugton maradt, amíg Bolhát simogathatták. Úgy tűnt, a kiskutya egészen megbűvölte őket, mert – életükben talán először – már percek óta csöndben voltak. 

 – Egy kiskutya miatt rendszeresebb lenne az életük. Természetesen ők etetnék, a friss vízről is ők gondoskodnának és minden nap sétálni vinnék – darálta Anyuci olyan monoton hangon, mintha betanulta volna a szöveget. – Ugye, gyerekek? 

A két csemete semmilyen reakciót nem mutatott, csak elmélyülten vakargatták tovább Bolha fülét. 

 – Ákos! Tamás! Figyeljetek már ide! – csattant fel édesanyjuk. – Ugye, gondoskodnátok a kiskutyáról? 

A gyerekek automatikusan bólogattak. 

Varjú úr egy percig sem hitte, hogy a választ bármennyire is komolyan gondolták. Igazság szerint abban sem volt biztos, hogy felfogták-e a kérdést. 

 – Úgy gondoskodnátok róla, mint a babáról, akivel a folyosón játszottatok? – kérdezte mézesmázas hangon, közelebb hajolva a kis Ákoshoz és Tamáshoz. 

Ismét az unott bólogatás volt a reakció.

 – A fiúk nagyon szeretik azt a kisz babát – mondta Apuci büszkén.

 – A babát pár perce fejezték le a lépcsőház korlátjával – mutatott rá a problémára Varjú úr. Kapkodva leporolta a nadrágját és felállt. – Szerintem nincs több mondanivalónk egymásnak. 

Anyuci és Apuci hitetlenkedő pillantásokat váltottak egymás közt.

 – De hát a hirdetésben azt írta, hogy gazdát keres a kutyának! 

 – Nézzék, azt akarom, hogy Bolhának új otthona és megfelelő gazdája legyen. De nem fogon minden áron az első jelentkezőt választani. A fiúk egyszerűen nem állnak rá készen, hogy egy kutyára vigyázzanak – vagy, hogy bármilyen más élőlényre, ha már itt tartunk. 

Anyuci villámokat szóró szemekkel pattant fel a kanapéról. 

 – Rendben van – sziszegte. – De kutyát nem lehet csak úgy tartani a házban, ezt remélem, tudja! 

 – Miért, Önök talán nem a házban tartották volna? – érdeklődött Varjú úr ártatlanul. 

Anyuci levegő után kapkodott felháborodásában. Ő azt hitte, hogy a mogorva, magának való szomszéd hálálkodni fog, amiért befogadják a kis korcsot. Megragadta a tiltakozó gyerekek kezét, és húzni kezdte őket kifelé. 

 – Menjünk, Imre! – vetette oda férjének. – Szemmel láthatólag itt már nem vagyunk szívesen látott vendégek. 

Varjú úr eltűnődött, vajon honnan gondolta, hogy valaha is szívesen látott vendégek voltak az ő lakásában. A két gyerek egymást túlharsogva kezdett sírni-visítani, olyan hangerővel, hogy Bolha azt se tudta, hova meneküljön ijedtében. 

 – Moszt megríkatott két kisz gyermeket, akik csak egy játszópajtászra vágytak. – vetette oda Varjú úrnak a súlyos zárómondatot Apuci, azaz Imre, mielőtt becsukta volna az ajtót maga után. 

Varjú úr úgy érezte, mintha egy úthenger gázolt volna át rajta. Egyre-másra az óráját nézegette (‘a Kiccalád teljesen lefárasztott, ez az ő hibájuk’, gondolta savanyúan). A mutatók könyörtelenül kúsztak előre, egyre közelebb érve az időponthoz, mikor Horváth Dénes megérkezik, hogy szemügyre vegye Bolhát. 

Varjú úr tekintete végigsiklott a lakáson. Az Ezermester aznap reggel rögzítette az utolsó kis faajtót is, amivel ki-be csukhatta a kutyát a lakás egyes pontjairól. Máris sokkal nagyon rend uralkodott, hogy eltűntek a könyvek és bőröndök a földről, az össze-vissza tologatott bútorok pedig visszakerültek a helyükre. 

 – Persze, ez olyan jellemző – zsörtölődött fennhangon -, pont, mire Gyuri felszerelte ezeket, már jelentkeznek is az emberek a kis vakarcsért. Én meg majd itt ragadok ebben a gyerek- és kutyabiztos lakásban…

A következő pillanatban megszólalt a csengő. Varjú úr úgy rezzent össze, mintha valami rosszban sántikált volna. Bolha határozott vakkantással feltápászkodott és megindult az ajtó felé. 

Horváth Dénes magas, vékony férfi volt, fekete keretes szemüveggel, és már fiatalon ritkuló hajjal. Gyorsan kezet rázott Varjú úrral, majd lepillantott a földre. Bolha már fontoskodva keresztül is bújt Varjú úr lábain és lelkesen csóválta a farkát az idegen hangra. A kis piros kötés a lábán egyáltalán nem akadályozta a mozgásban, és már alig lehetett észrevenni, hogy sántít. 

 – Milyen aranyos kiskutya! – mondta Dénes, leguggolt, és megsimogatta Bolhát. A kis vakarcs képére volt írva az elégedettség, amiért ennyi figyelem irányul rá ma. 

Varjú úr már épp válaszra nyitotta a száját, mikor Dénes homlokát ráncolva felpillantott rá.

 – És hol van a másik kutyus? 

 – Tessék? – kérdezte Varjú úr zavartan. – Miféle másik? 

 – Hát a vakvezető kutya – magyarázta Dénes készségesen. – Azért jöttem. A nagymamám szinte semmit nem lát már, és arra gondoltam, nagy haszna lenne egy vakvezető kutyának. Gondolom, az egy felnőtt, és nem ez a kölyökkutya. 

Varjú úr, szokásától eltérően, hangosan felnevetett. 

 – De bizony, hogy kiskutyáról volt szó a hirdetésben! És nem vakokat vezet, hanem ő maga az. 

 – Micsoda?! – Horváth Dénes teljesen összezavarodva pattant fel. – Félreértettem volna? 

Varjú úr széttárta a karjait. 

 – Olvassa el újra a hirdetést. Ha erre a kis kölyökre bízná a nagymamát, maximum vak vezetne világtalant…  

 – Hát, ez nagyon kellemetlen – vakargatta a fejét Dénes zavartan. – Akkor teljesen feleslegesen zavartam. 

Varjú úr egyszerre megmagyarázhatatlanul nagylelkűnek és vidámnak érezte magát.

 – Semmi gond! – mondta gálánsan. – Ez a kis vakarcs mindig örül a látogatóknak, meg a simogatásnak. 

Varjú úr még sokáig hevert ébren az ágyában aznap este. A gondolatok egymást kergették a fejében, ahogy próbálta megmagyarázni a délután érzett nyugtalanságát. ’Csak sajnáltam volna, ha pont most viszi el valaki a kis bolhafészket’, mondta magának. ‘Néhány nap és lekerül róla a kötés, egyszerűbb, ha én megyek vissza az állatorvoshoz.’

A folyosó felől halk neszezés hangzott fel. Karmok kopogtak a padlón, ahogy négy kis tappancs osont közelebb a hálószoba bejáratához. Varjú úr tisztán hallotta, ahogy Bolha nagy sóhajjal leül a faajtó elé.

 – Menj vissza a helyedre – mormolta. 
Halk, surrogó hang jelezte, hogy Bolha jobbra-balra csóválja a farkát. Varjú úr várt egy kicsit, de a kölyök nem mozdult el őrhelyéről, csak a farkát ütögette csöndesen a falnak.

Varjú úr nagy sóhajjal kikászálódott az ágyból, és kinyitotta az Ezermester kis fakapuját. Bolha úgy vonult be a szobába, mintha azt mondaná: “Majdnem elfeledkeztél rólam! Még jó, hogy figyelmeztettelek!”. Varjú úr elfojtott egy félmosolyt, és visszabújt a takarója alá. 

 – Most már elégedett vagy? – kérdezte. ‘Kezdek megőrülni, egy kutyával beszélgetek fennhangon’, gondolta.
 A következő pillanatban apró mancsok kaparászták a matrac szélét. Varjú úr kidugta a fejét a takaró alól és lepillantott a kiskutyára. Bolha kitartóan próbált fölkapaszkodni mellé, de folyamatosan visszacsúszott a földre. Varjú úrnak megesett rajta a szíve. 

 – Csak most az egyszer! – mondta szigorúan, és feltette a kiskutyát az ágy végébe. 

Nem tudhatta, hogy kutyanyelven ez azt jelenti: “innentől kezdve örökké így alszunk majd”.

A korábbi fejezetek itt érhetőek el: A vak vezetőkutya

Az alábbi formula kitöltésével biztosíthatod, hogy értesülsz róla, amint a történet nyomtatott formában is elérhető lesz: