Amelyben Varjú úr megbetegszik, a szomszédok akcióba lendülnek és jelentkezik egy bizonyos Török Luca is. 

 – Azt hitte, ma elfelejtem? Nagy tévedés! – Rózsi néni hangja ide-oda pattogott a háztömbök között, a beton falak furcsán visszhangozták a kiabálását. – Gyerünk, Sanyikám, tolja a képét az ablakba! 

Varjú úr kétségbeesve kezdte keresni a füldugóit. Ha Rózsi néni belendült a süvöltésbe, senki nem állíthatta meg. Ráadásul ma kínzó fejfájással és torokkaparással ébredt. Ahogy a takaró alá bújva rázta a hideg, be kellett látnia: elkerülhetetlen, hogy megbetegedjen. 

Hamarosan nagy csattanással kivágódott az első emeleti ablak, és Pityókás Pisti vörös, dühös képe tűnt fel benne. 

 – Itt vagyok, a jó életbe! Most már békén hagy végre?! 

 – Húsleves lesz az ebéd. Kopogjon fel, és adok egy tányérral! – üvöltötte Rózsi néni. Csak úgy pezsgett a vére attól, hogy ismét fontosnak érezhette magát és parancsokat osztogathatott. Végre nem csak egy személyre főzött, és megint volt kinek dirigálnia.

 – Nem érdekel! – ordított vissza Sanyi, aki meg volt róla győződve, hogy a vén boszorkány a pokol legmélyebb bugyraiból kúszott elő egy járókerettel, hogy őt zaklassa. Mivel a gyomra azonban más véleményen volt, gyorsan hozzátette: – Najóvan. 

Bolhát végérvényesen felébresztette az odakint zajló ordítás-csata, úgyhogy tettre készen kászálódott talpra az ágyban. Varjú úr a világért se ismerte volna be, de teljesen hozzászokott, hogy a kiskutya lefekvés előtt felkéredzkedik a takaróra, ő pedig a hangos szuszogását hallgatva alszik el. 

Bolha óvatos léptekkel közelebb kúszott Varjú úrhoz, és megnyalta a fülcimpáját. Ez az “éhes vagyok, és ki kell mennem! Mikor kezdődik a nap?” – jelzése volt. 

Varjú úr a telefonért nyúlt és életében először, beteget jelentett a munkahelyén. Bolha egyre közelebb fészkelte magát hozzá, összegömbölyödött a mellkasán, mint egy kiscica. Varjú úr, akit percről-percre jobban rázott a hideg, hálásan ölelte magához a meleg bundájú kölyköt. 

 – Ebből nem csinálunk szokást – mondta szigorúan -, de ma nagyon nem érzem jól magam, úgyhogy kicsit még itt maradhatsz.

Pár másodpercre lehunyta a szemeit – csak, hogy kicsit pihentesse őket – aztán a következő pillanatban majdnem kiesett az ágyból ijedtében. Valaki határozottan dörömbölt a bejárati ajtón, Bolha pedig elrugaszkodott a mellkasáról és az ágy végében állva éles hangon ugatott.

 – Csak egy kicsit fog be a szád! – könyörgött a kutyának Varjú úr, miközben fülére tapasztott kézzel, nehézkesen kikászálódott az ágyból. Mindene fájt, és olyan melege volt, mintha egy kemencében sütögetnék. 

A hangos kopogtatás és ugatás kakofóniája folytatódott. Varjú úr nagy sóhajjal letette a földre Bolhát (‘még képes lenne leugrani és kitörni a másik lábát is’, gondolta sötéten), és egy köntösbe burkolózva kicsoszogott az előszobába.

 – Pillanat! – morogta dühösen szipogva, mikor az ajtón előtt álló valaki még mindig nem hagyta abba a dörömbölést. Bolha a nagy igyekezetben orra bukott a saját lábában. 

 – Megérdemelted – dünnyögte Varjú úr, és a lehető legellenségesebb képpel ajtót nyitott. Szűcs Gábor, a Költő állt a küszöbön.

 – Ember, már nem tudtam, mi történt veled! – kiáltott felháborodva. 

 – Tessék?! – fújta fel az arcát Varjú úr, aki épp dühöngeni készült az erőszakos zaklatás miatt. A Költő összehúzott szemmel mérte végig.

 – Beteg vagy? Akkor nem megyek a közeledbe. Fokhagymát kell rágni mézzel, meg jó kis gyömbéres teát inni.

Varjú úr már a felsorolást hallgatva öklendezni tudott volna. Bolha nem zavartatta magát, vidáman kirontott a lakásból és nagyjából egyenes vonalban Gáborhoz szaladt. A költő leguggolt, és összeborzolta a kiskutya szőrét.

 – Mi van, te kis palacsinta? – kérdezte tőle gyengéden. Bolha a hátára vetett magát, és rózsaszín hasát mutogatva könyörgött még egy kis kényeztetésért. Gábor felpillantott Varjú úr karikás szemeire és gyűrött, sápadt arcára. 

 – Azért kopogtam be, mert nem adtad le nálam a kis kópét – magyarázta. – Már fél tizenegy van. Megijedtem, hogy valami gond van… mondjuk, meghaltál. 

Varjú úr szemöldöke magasra szaladt a homlokán. 

 – És akkor a veszett kopogtatás feltámasztott volna? – morgolódott. – Beteg vagyok, úgyhogy nem megyek ma sehová. 

 – Szívesen leviszem a kis Odüsszeuszt egy sétára – ajánlotta fel a Költő teljesen váratlanul. – Pihenj csak nyugodtan. 

Varjú úr a gyengeség jelének tartotta, ha másoktól kellett segítséget kérni, de az influenza legyőzte az önérzetét is. Visszakúszott az ágyába, míg Gábor megsétáltatta Bolhát.

Legnagyobb rémületére a Költő nem csak, hogy a kiskutyával tért vissza, de magával hozta Rózsi nénit is. 

 – Én nem félek semmilyen betegségtől. Minden reggel szedek C-vitamint – mondta a Süvöltő, és bemasírozott egy hatalmas tál húslevessel. – Ezt edd csak meg, fiam. Főzök neked egy teát. Jól van, édes drága angyalom – ez utóbbi mondatot Bolhának szánta, aki aggodalmasan próbált a lehető legközelebb totyogni hozzá. Egyik legnagyobb félelme volt, hogy róla megfeledkeznek az ételosztáskor. 

 – Nem maradok tovább, félek, hogy elkapok valamit – motyogta a Költő Varjú úrnak, mielőtt kislisszolt a bejárati ajtón. – De a nyanya hihetetlenül szívós, ő ragaszkodott hozzá, hogy feljöjjön. Jobbulást! 

Rózsi néni az utolsó cseppig belediktálta a húslevest fanyalgó hősünkbe, majd egy hatalmas kancsó teát tett az ágy mellé. 

 – Lázat mértél már, fiam? Nem? Hát csak hajrá! Teszek ide egy kis gyógyszert is. 

Varjú úr a nap többi részét félálomban töltötte. Túl gyenge volt ahhoz, hogy méltatlankodjon, mikor felfedezte, hogy a szomszédok szép csöndben egymásnak adják a kilincset. Meg aztán… Bolha nagyon örült a sok látogatónak. 

Anna, az Ezermester felesége egy nagy tál pogácsát hozott, Eszter kamillateát főzött és mellékelt hozzá egy csupor akácmézet is. A Kiccalád ráadásul egész nap szokatlanul csendben volt. Varjú úr végül tudomást szerzett róla, hogy a Költő felnyalábolta Bolhát és elkirándult velük a Gesztenyés parkba.

 – A kis ördögfiókák teljesen elfáradtak a nagy rohangálásban – mesélte délután, a sálat egészen az orráig húzva, miközben visszaszolgáltatta a kiskutyát. – Nem gondoltam volna, de végül még inspirálóak is voltak. “Óh, ördögfajzatok! A poklok mélyéről kerültetek elő, hogy rágjátok a lelkem szövetét? Mikor…” – Varjú úr ezen a ponton alvást színlelt, így Gábor végül csöndben eloldalgott.

Még Pityókás Pisti is tiszteletét tette, mindenáron meg akarta kínálni őt és a “kizsgugyát” egy kis házi pálinkával. Varjú úr már majdnem beleegyezett, hogy lehúz egy felest, csak, hogy megszabaduljon tőle, de végül inkább Pisti maga itta meg. ‘Azért szép gesztus volt tőle’, gondolt Varjú úr somolyogva. 

Estére nem csak a láz melengette a szívét. Sosem gondolta volna, hogy a szomszédai valaha is ilyen figyelmesek lennének vele. ‘Hát… összességében talán nem is olyan rossz itt lakni.’, gondolta, miközben az Esztertől kapott teát kortyolgatta. 

Bolha visszakucorodott mellé az ágyban, és hangos sóhajtással a karjára fektette a fejét. Varjú úr megköszörülte a torkát. Nagyon kényelmetlen volt ebben a pózban heverni, de esze ágában sem volt megmozdulni… még a végén felébresztette volna a kiskutyát. 

Varjú úr négy napig nyomta az ágyat, az ötödiken azonban már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy ő maga is levigye egy rövid sétára Bolhát. Arról is meg volt győződve, hogy életében nem evett még ennyi húslevest, pogácsát, és egyéb házi készítésű finomságot. A meghatottság mellett, amit a sok törődés váltott ki belőle, kicsit már elege is lett a szomszédok állandó jelenlétéből. 

Gábor, a Költő túllendült a betegségtől való félelmén és rendszeresen megállt az ablakban. Ilyenkor cigarettára gyújtott és mélabúsan feszegetett olyan témákat, mint a háborúk, az éhezés és a mazsola felhasználása a túrós palacsinta töltelékében.

Rózsi néni csillogó szemekkel mesélt saját rejtélyes tüneteiről (“és akkor, nem viccelek: a bal farpofám rángani kezdett. Ez azóta is előjön, ha hidegfront van!”), továbbá napjában többször diagnosztizálta Varjú urat különböző betegségekkel. Mindezt a Marikával és Klárikával folytatott telefonbeszélgetések alapján, akik nagyon szerettek orvost játszani, és gyógyszerneveket sorolni.

Anna, az Ezermester felesége eleinte személyesen jött fel tiszteletét tenni, de aztán a kutyaszőr allergiája miatt Gyurit, a férjét küldte maga helyett, minden nap másik süteménnyel. Gyuri és Varjú úr gyorsan felfedezték, hogy semmilyen közös beszédtémájuk nincs, így minden napra jutott egy kis kínos hallgatás is. 

A Kiccalád Anyucija rendszeresen levonult két csemetéjével (akik csodával határos módon még mindig képesek voltak csöndben játszani Bolhával) és egy női pletykamagazinnal. Általában kényelmesen elhelyezkedett a nappaliban a kanapén, felolvasta Varjú úr napi horoszkópját, majd egy gyorsat szundított. Varjú úr felvetette, hogy talán nem jó ötlet a gyerekeket lehozni, amíg beteg, de Anyuci kerek-perec elutasította (szüksége volt a magazin olvasós, csendes percekre). “Nem kell félteni a fiúkat, kisgyerekként a játszótéri homokot ették, amibe a macskák kakálnak”, legyintett könnyedén. 

Pityókás Pisti minden rendszer nélkül fel-felbukkant, hogy – állítása szerint – üzleti tárgyalást folytasson Bolhával. Ezen látogatások néha azzal végződtek, hogy kérés nélkül koncertet adott Varjú úrnak, majd felváltva szidta és dicsérte Rózsi nénit. 

Eszter viziteinek egyszerre örült is, meg nem is Varjú úr: nem szívesen találkozott vele csöpögő orral, nyomorúságos ábrázattal és fátyolos hanggal. Másrészt az volt az ágyban töltött napjainak fénypontja, mikor a tanárnő bekopogott az ajtón. Eszter nem zavartatta magát: ölbe vette Bolhát, és vicces iskolai történetekkel szórakoztatta Varjú urat. Még abban is megegyeztek, hogy a kiskutya egyszer látogatást tesz a hírhedt osztályhoz.

Saját gyógyulását követően Varjú úrnak egy másik beteggel kellett foglalkoznia: orvoshoz vitte Bolhát. A doktornő végigtapogatta a kölyök lábát, majd az utolsó, ellenőrző röntgenfelvételek is elkészültek. Mire Varjú urat behívták a váróból, Bolha lábáról lekerült a kötés. 

 – Nagyon szépen összeforrtak a csontok – mondta az állatorvos mosolyogva. – Még sok szaladgálás vár rá! 

“Akkor azzal kezdeném, hogy kiszaladok a rendelőből!”, sugallta a kiskutya képén ülő morcos kifejezés. 

 – Hát, ezen is túl vagyunk – mondta Varjú úr Bolhának hazafele sétálva. – Mit szólsz egy vanília fagyihoz? A gyógyulásod megünneplésére.

A fagylaltárus emlékezett rájuk, lelkesen integetett, mikor meglátta a kiskutyát és már előre készített egy külön tölcsért a számára. 

Alig rakta le Varjú úr Bolhát a fűbe, hogy kényelmesen elnyalogassák a fagyijukat, megcsörrent a telefonja. (‘Eszternek igaza volt, a tavaszi fagyinak más az íze!’ gondolta, és magában frappáns beszámolót fogalmazott a tanárnőnek az állatorvosi látogatásról). 

 – Halló, itt Varjú András! – szólt bele a telefonba jókedvűen. 

– Üdvözlöm! Török Luca vagyok – kedves női hang csicsergett a vonal másik végén. – Nem tudom, él-e még a hirdetés, amelyikben a vak kiskutyáról ír? A párom talált rá a felhívásra és mindkettőnket megérintett a története. Nagyon szívesen megismerkednénk vele egyik nap és ha minden jól megy, örökbe is fogadnánk.

A nap elbújt egy felhő mögé. Varjú úr megköszörülte a torkát. 

 – Persze, persze…

 – Ó, de jó! Biztosra vettem, hogy valaki már befogadta. Melyik nap lenne alkalmas Önnek? Ha gondolja, eljöhetnének hozzánk a kutyussal egy kávéra. Akkor körbe tudnánk vezetni a házban és a kertben is, hogy megmutassuk, hol lenne az új otthona. 

Varjú úr Bolhára pillantott. Épp leheveredett a fűben és bőszen nyalogatta a tappancsát. Ennél jobb elfoglaltságot nem is tudott volna elképzelni most, hogy végre lekerült róla az a fránya kötés. Minden egyes kis kócos, szürke szőrszálat gondosan megtisztogatott. 

 – Jól pucold meg a talpad! – figyelmeztette Varjú úr elnehezült szívvel. – Holnap nagy kalandban lesz részed.  

A korábbi fejezetek itt érhetőek el: A vak vezetőkutya

Az alábbi formula kitöltésével biztosíthatod, hogy értesülsz róla, amint a történet nyomtatott formában is elérhető lesz: