Varjú úr elé különös látvány tárult, mikor belépett Eszter lakására. A tanárnő körbe-körbe szaladgált a nappaliban, félhangosan motyogva magában. Az egyik széken Bolha üldögélt és derűs érdeklődéssel forgatta a fejét jobbra-balra. Szürke fülei szinte égnek álltak a nagy igyekezettől, ahogy próbálta nyomon követni Eszter dobogó lépteit.

 – Hát te meg mit művelsz? – kérdezte Varjú úr. 

Eszter összerezzent és kis híján leejtette a kezében szorongatott papírt.

 – Jaj, de rám ijesztettél! 

 – Ne haragudj – Varjú úr beóvakodott a lakásba, félszeg puszit nyomott Eszter arcára, aztán megvakargatta az örömtáncot járó kiskutya fejét.

 – Jó is, hogy jöttél – Eszter egy kávéscsészét nyomott Varjú úr kezébe és egy üres szék felé intett. – Ez itt kérlek szépen, a Pilvax kávéház. 1848 március 15-e, reggel nyolc óra. Petőfi Sándor ebben a percben ront be az ajtón és találkozik az összegyűlt ifjakkal. Te lehetsz Jókai Mór, tessék, itt a szöveged!

Varjú úr csak pislogott, mikor Eszter egy halvány barna papírt nyomott a kezébe. A lap tetején ez állt: Jókai felolvassa a tizenkét pontot – “Mit kiván a magyar nemzet. Legyen béke, szabadság és egyetértés”.

 – Habár egész életemben Jókaival azonosultam a legjobban, hadd kérdezzem meg… ez micsoda? 

 – Próbálok valamilyen kreatív módon felkészülni a március 15-ei iskolai ünnepségre – sóhajtotta Eszter, és ő is lerogyott egy székre. – Kiosztom a szerepeket a vállakozó kedvű diákok között és közösen eljátsszuk, hogyan is zajlottak az események. Közben pedig, hogy egy modern csavar is legyen benne ami leköti őket, megbeszéljük, vajon milyen posztokat gyártottak volna az emberek, ha lett volna internet és szociális média abban az időben.

Varjú úr prüszkölve felnevetett, ahogy elképzelte a leírt helyzetet.

 – Ó, a sok vírusszakértő véleményhuszár rögtön átnyergelt volna politikai szakértővé már annak idején is – mondta ábrándosan. – Csak kicsit nyakatekertebb szavakat használva.

Eszter összeráncolt homlokkal dörzsölte az állát.

 – Szerinted jó ötlet így hozzáállni a történelemhez? Nem túl komolytalan?

 – Miért is ne? Így legalább talán tényleg emlékezni fognak valamire – vonta meg a vállát Varjú úr. – Nekünk mindig hagyományos iskolai ünnepségeink voltak, és a mai napig nem vagyok biztos benne, mi történt pontosan március 15-én. 

Ekkor finom kopogás hangzott fel az ajtón, majd Szűcs Gábor dugta be a fejét. Varjú úr nagyot pislogott, mikor megpillantotta. Olyan érzése volt, mintha egy váratlan időutazáson vett volna részt. A Költő az elmúlt hetekben beteljesítette ifjúkori álmát, és egy soványka bajuszt növesztett az ajka fölé. Sápadt arcával, sötét hajával és fekete pulóverével egészen úgy nézett ki, mintha csak Petőfi modernkori reinkarnációja lenne.

Eszter fejében ugyanez a gondolatmenet játszódhatott le, mert azonnal felkiáltott:

 – Gábor, nem is jöhettél volna jobbkor! Lenne kedved segíteni nekem?

A Költő gyanakvó arccal lépett be a lakásba. Mikor Eszter legutóbb a segítségét kérte, két karton ásványvizet cipelhetett fel az emeletre. Férfiúi büszkeségét súlyosan sértette volna, ha bevallja, utána napokig izomláza volt.

 – Hát, miről lenne szó? – kérdezte óvatosan. – Egyébként csak egy kokárdát szerettem volna kölcsönkérni tőled március 15-re…

 – Adok én neked nagyon szívesen – ragyogott Eszter, és előkotort egy kartondobozt az egyik szekrényéből. – Válassz, amilyet csak akarsz! A gyerekek miatt mindig viszek egy nagy rakással az iskolába. Valaki mindig elfelejti… 

Gábor kikapott egy elegáns kokárdát és nyomban a pulóverére tűzte.

 – Az egyik legszebb ünnepünk március 15-e – mondta megindultan. – Szóval, miért lenne szükséged szerény személyem segítségére?

 – Igazság szerint pont erről a bizonyos szép ünnepről lenne szó… azaz az iskola programjáról a március 15-ei események kapcsán. Az osztályommal meglátogatjuk a parkban álló Petőfi szobrot. Arra gondoltam, hogy ha lenne kedved egy rövid költeményt írni az ünnepre, elszavalhatnád nekik, miközben kis papírzászlókat szúrunk a fölbe a szobor köré.

Varjú úr – habár ezt maga előtt is remekül titkolta – az elmúlt időben igencsak megkedvelte Gábort. A sok panaszkodás és ripacskodás ellenére egy igazán jólelkű fiatalember volt. Az egyetlen, amit Varjú úr a mai napig nem bírt elviselni az volt, mikor szomszédja átlényegült a Költővé. Mint ilyenkor mindig, most is rögtön színpadias pózba vágta magát, és elhomályosult szemekkel meredt a semmibe.

 – Kezdődik… – mormolta Varjú úr a szája sarkából Eszternek.

 – Hogy én… kegyeletemet rójam le költőtársam, Petőfi Sándor előtt… ráadásul az ifjú, törekvő diákok jelenlétében? Hogyan is mondhatnék erre nemet, drága jó tanárnő? 

 Miért kell ehhez úgy beszélnie, mint akit a múlt századból szalajtottak?, tűnődött Varjú úr. Hangosan inkább nem mondott semmit, mert a lelke mélyén sejtette, hogy ezek a pillanatok milyen fontosak az ifjú Költő számára.

 – Hálásan köszönöm, Gábor! – mosolygott Eszter. 

 – Szaladok is, mit szaladok, egyenesen vágtatok, hogy tollamnak legyen ideje a fejemben kavargó gondolatokat papírra vetnie.

A következő pillanatban be is váltotta ígéretét, úgy rohant ki a tanárnő lakásából, mint akit puskával kergetnek.

 – Ezt jól meggondoltad? – fordult Varjú úr Eszterhez. – Ismered a “költészetét”. Még a végén előad valami posztmodern szörnyűséget a gyerekeknek és egy életre traumatizálja őket. Negyven évesen is erről sírnak majd a pszichológusuknak.

Eszter kuncogott. 

 – Akkor legalább már tényleg biztos lehetnék benne, hogy emlékezni fognak erre a márciusi iskolai ünnepségre. De viccen kívül, én bízom Gáborban. Helyén van a szíve, és igazán rajong Petőfiért… biztos vagyok benne, hogy egy remek ötlettel áll majd elő.

Ha Eszternek a leghalványabb fogalma lett volna róla, milyen nyomorba taszítja Szűcs Gábort a kérésével, soha nem hívta volna meg az iskolai rendezvényre. A Költő szabályosan lázban égett: éjt nappallá téve faragta a rímeket, kereste a legmagasztosabb szavakat, próbálta összerendezni csapongó gondolatait. Bolhát, vagy ahogy ő hívta, “a kis Odüsszeuszt” is kölcsönkérte Varjú úrtól, hogy borzas kis Múzsaként funkcionáljon.

Hiába dolgozott azonban ilyen szorgosan, az eredménnyel egyáltalán nem volt elégedett. Ha leírt valamit este, másnap reggel újraolvasva bődületes ostobaságnak tartotta, és minden sort áthúzott. A szemeteskukája lassan túlcsordult gombócba gyűrt, tintapacákkal tarkított papírokkal. Már az étvágya sem volt az igazi, habár ezen a sorozatosan elszívott cigaretták sem segítettek.

 – Jaj, mit tettem? – suttogta kétségbeesetten az iskolai rendezvény előestéjén. – Olyan fába vágtam a fejszém, amely végül kősziklának bizonyult…

Eszter osztálya szabályos sorokba fejlődve látogatta meg másnap délelőtt a parkot. Mindegyik tanuló szépen kiszínezett magyar zászlót, vagy papírból vágott kokárdát lóbált a kezében. A Petőfi szobor mellett várakozó Költő lelki szemei előtt az ő kivégzésére készülő, menetelő osztagnak látta a felé sorjázó diákokat. 

 – Ő itt egy jó barátom, és szomszédom, Szűcs Gábor – mutatta be Eszter a gyerekeknek. – Aki nagyszerű költeményeket is ír. Mielőtt letűzzük a zászlókat és a kokárdákat a földbe, hallgassuk meg, mivel készült nekünk, rendben?

Gábor megköszörülte a torkát. Sápadt arcával, kackiás kis bajszával, egyszerű fekete kabátjában pont úgy festett, mintha a mellett álló szobor elevenedett volna meg. A gyerekek szinte megbabonázva bámulták.

 – Sokáig próbálkoztam, hogy lerójam tiszteletem ennek a napnak, mikor a mi ifjaink történelmet írtak – mondta Gábor fátyolos hangon -, míg végül rájöttem, hogy nem is tiszteleghetnék szebben, mint Petőfi Sándor örökéletű költeményével. Legyetek büszkék rá, hogy magyarok vagytok, mikor ezeket a sorokat hallgatjátok.

Eszter lopva letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából, Szűcs Gábor pedig tisztán csengő hangon elszavalta a Nemzeti dalt. 

“Talpra magyar, hí a haza!

Itt az idő, most vagy soha!

Rabok legyünk vagy szabadok?

Ez a kérdés, válasszatok! –

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!”

(Pest, 1848. március 13.)

Ha tetszett a történet, itt tudod megvásárolni A vak vezetőkutya című könyvet!

Az 1/B további történeteit itt olvashatod: Varjú úr és Bolha történetei