– Mégis milyen idióta tesz tejet a kávéjába, hogy elrontsa az ízét? – kérdezte Varjú úr szórakozottan Bolhát, miközben a szokásos méregerős, fekete kávéját szürcsölgette a konyhában. A kis vakarcs félrebillentett fejjel, figyelmesen hallgatta, hátha elcsíp egy számára ismerős szót. Kutya létére jól haladt a magyar nyelvtanulással: egyre bővülő szótárában már olyan kifejezések is helyet kaptak, mint a “ki az okos?”, “hol a papucs?”, és az “éhes vagy?”.  

 – Na jó, itt az ideje a reggeli sétának – tette le a csészéjét Varjú úr, és felállt az asztaltól. Bolha vidáman csóválta a farkát. Ezt a mondatot nagyon jól ismerte.

Varjú úr a karjába kapta a kiskutyát (hűha, már nem olyan pehelysúlyú, mint mikor hozzám került, gondolta szórakozottan) és leballagott a lépcsőkön. Az Ezermesterék egykori lakása előtt szándékosan lábujjhegyen osont el, csúnya grimaszt vágva az ajtóra aggatott “PATAKI” feliratra. Ő aztán nem fog indokot adni a Savanyú Uborka szomszédnak a panaszkodásra!

A Pacsirta utca 1/B-ből kilépve februárhoz egyáltalán nem illő, tavaszias idő fogadta. Annak a látványa, ahogy vak kutyája a lakótelep végtelenül lusta és kövér galambjait próbálja megkergetni, no meg a kellemes napsütés fantasztikus jókedvre hangolta Varjú urat.

Ez volt végül az oka annak, hogy a reggeli kutyasétát követően végzetes hibát vétett: orra alatt halkan fütyörészve nyitott be a lépcsőházba.

Pataki Zoltán ajtaja abban a másodpercben kinyílt, és az új szomszéd mogorva képe bukkant elő mögüle. 

 – Kedves Töhötöm, magának van ilyen dalos jókedve? – kérdezte negédesen. Varjú úr kis híján megfordult, hátha a lépcsőházban tartózkodik egy idegen, aki a Töhötöm névre hallgat. Soha senki nem használta a második nevét, még a szülei sem. Talán az anyakönyvvezető értett félre valamit annak idején, és tévedésből biggyesztette a Töhötömöt a papírra.

 – Egy pillanatra azt hittem, hogy egy fekete rigó tévedt a lépcsőházba – folytatta a Savanyú Uborka. 

 – Fogalmam sincs, miről beszél, nem én voltam – Varjú úrnak hirtelen nem jutott eszébe már, csak ez az általános iskolás szintű visszavágás. Csak várja ki, hogy Pityókás Pisti belekezdjen a Himnuszba, gondolta sötéten.

Zoltán felvonta a szemöldökét, de az ártatlanság vélelmének szellemében nem folytatta a kérdezősködést.

 – Jó is, hogy összefutottunk, kérdezni szerettem volna néhány dolgot. 

Varjú úr mély levegőt vett. Ösztönei azt súgták, a következő szavak nem lesznek kedvező hatással a vérnyomására. Savanyú Uborka felemelte a kezét és kinyújtott ujjain vette számba a megbeszélni kívánt pontokat:

 – Először is, volna rá mód, hogy más konyhaszéket szerezzen be? Ha nem, már lehet venni bútorlábakra szerelhető puha papucskákat, hogy ne legyen hangos, mikor húzogatja őket. Másodszor, gondolt már ugatásgátló nyakörvre a kutyuskának? Harmadszor pedig, tudja, hogy a legfelső emeleten lakó göndör hajú hölgyike egyedülálló-e? 

Varjú úr úgy meghökkent a monológ hallatán, hogy néhány másodpercig csak némán bámult az új szomszédra. Végül esetlenül csak annyit mondott:

 – Az ugatásgátló nyakörv állatkínzás.

Savanyú Uborka összefont karral várta a választ a többi kérdésre. Varjú úr megköszörülte a torkát.

 – A székeimen már eleve van papucs. A hölgyikét Eszternek hívják, és fogalmam sincs, van-e valakije. 

A következő pillanatban a második emeleten kicsapódott az ablak, és Rózsi néni, a Süvöltő félreismerhetetlen orgánuma töltötte meg a levegőt:

 – Klárikám, csak hogy végre hallok felőled is valamit! Hogy van az epéd? Tartod a diétát? Micsoda, és most édesítőszert használsz? Hallgass rám, és ne azt a fajtát vedd! Attól az én drága megboldogult Józsikám összefosta az egész WC-t…

Pataki Zoltán látványosan elsápadt. A Süvöltő hangereje messze felülmúlta Varjú úr ártalmatlan kis fütyörészését. Hősünk nyomban kihasználta a kínálkozó lehetőséget.

– Szóval szép napot, viszlát! – kiáltotta, azzal menekülőre fogta. Legnagyobb meglepetésére a szíve hevesen vert, és a tenyere is szokatlanul izzadt. Miért kérdezősködik ez a mogorva alak Eszterről, aki a legédesebb nő a világon? Mintha bármi köze lenne hozzá, hogy jár-e valakivel, vagy sem. 

Alig várta, hogy bemeneküljön lakása biztonságába, de csalódnia kellett. Az ajtaja előtt, a falnak támaszkodva ugyanis Szűcs Gábor, azaz a Költő állt. Varjú úr felsóhajtott. 

Mit kell még kiállnom ma?, gondolta kétségbeesetten. 

 – Szervusz, András! – üdvözölte szomszédja. 

– Tíz percen belül el kell indulnom, különben elkések a munkából – próbálkozott egy erőtlen kifogással Varjú úr.

– Ne aggódj, nem foglak sokáig zavarni, de beszélnünk kell. Méghozzá diszkréten.

Hősünket annyira meglepte ez a rejtélyes megfogalmazás, hogy készségesen betessékelte a Költőt a lakásba. Bolha, gazdája karjából kiszabadulva, szokás szerint örömtáncot járt a fiatalember láttán. Úgy riszálta a fenekét, mint egy hawaii Hula táncos.

 – Mi ez a nagy titok, amit meg kell beszélnünk? – érdeklődött Varjú úr, miközben Gábor a kiskutya pettyes hasát vakargatta. 

 – Tudod, milyen nap van ma? – felelt a kérdésre ugyancsak kérdéssel a Költő.

 – Hétfő.

 – Nem. Azaz igen, de úgy értem, hányadika van?

 – Február tizennegyedike – pillantott az előszoba falán függő naptárra Varjú úr. A Költő úgy bámult rá, mintha a dátum felolvasásától valamiféle megvilágosodást remélne. A megvilágosodás azonban elmaradt.

 – Valentin nap – magyarázta Gábor türelmetlenül. 

Varjú úr lassan pislogott.

 – És? Az csak egy kereskedők által kitalált ünnep.

 – Ellentétben a többi ünneppel, amiket senki nem talált ki, és a természetben szabadon is előfordulnak – morogta a Költő. – Ugyan már, András, azért jöttem, hogy figyelmeztesselek: a mai nap tökéletes apropója lehet annak, hogy elhívd végre Esztert egy randira. 

– Eszter és én nem úgy vagyunk… – kezdett bele Varjú úr, de a Költő elutasítóan rázta a fejét.

– Hát majd akkor úgy lesztek. De figyelmeztetlek, ha sokáig késlekedsz, eljátszod minden esélyed. Hallottam a kis beszélgetésed a folyosón az új lakóval, és ne legyenek kétségeid, ő is valami hasonlót tervez.

Szűcs Gábor úgy rázta az ujját magyarázás közben a levegőben, mintha minimum a közelgő világvégét akarná megjósolni. Varjú úr úgy érezte, hogy a reggeli kellemes napsütést sötét fellegek árnyékolják le. Megannyi kérdés kezdett el kergetőzni a fejében. Igaza lenne Gábornak? Vajon tényleg csak arra vár Eszter, hogy ő randevúra hívja? És ha az új szomszéd megelőzi, igent mondana a Savanyú Uborkának? 

 – Nem tartalak fel tovább, még a végén elkésel – mondta ekkor a Költő. A karjába kapta Bolhát, és kilépett az ajtón. – Nem bánod, ha a kis Odüsszeusz nálam lesz, ugye? Ő az én igaz múzsám, figyelő szemei előtt csak úgy repül a tollam a papíron… egyébként írtam neked egy szerelmi köszöntőt, ha nem találod a szavakat, amikkel felkérheted kedvesed egy randevúra.

Varjú úr megkönnyebbülten sóhajtott fel. Gábor végre visszatért a megszokott fellengzős stílusához. A romantikus ünnepekre figyelmeztető, komoly oldalával nem tudott mit kezdeni. 

 – Hát… köszönöm – mondta esetlenül, és zsebre vágta a Költő által “szerelmi köszöntőnek” titulált papírt.

Varjú úr gondolataiba merülve ballagott hazafelé a munkahelyéről. Oda sem figyelve nyitotta ki az 1/B ajtaját, még Pityókás Pisti hálálkodása is elkerülte a figyelmét (“barátom, én má’ aszittem, elromlott a zár… képtelen voltam kinyitni a zajtót”). Ahogy fölfelé kaptatott a lépcsőkön, már megint a korábban tapasztalt kellemetlen tüneteket észlelte magán (szívdobogás, tenyérizzadás). 

Szervusz, Eszter! Szép napunk van, ugye? 

Eszter, tudod milyen nap van ma? Szerinted is marketingfogás az egész felhajtás Valentin nap körül? 

Ó, Eszter, légy a Valentinom! 

Nem, egyik mondat nagyobb ostobaság, mint a másik. Teljesen hülyét fog csinálni magából! Talán le kellene fújnia ezt az idióta akciót. Eszter és ő kiválóan megvannak egymás mellett barátként is, nem kell ezt túlbonyolítani.

Ahogy azonban elhaladt a harmadik emelet “PATAKI” feliratú ajtaja előtt, önkéntelenül is elképzelte, ahogy Zoltán és a kedves mosolyú tanárnő kézen fogva andalognak a Pacsirta utcában, hogy fagylaltot esznek tavasszal, és hogy Eszter szép lassan épp olyan mogorvává válik, mint az undok Savanyú Uborka. Varjú úr önkéntelenül is megszaporázta a lépteit, egyre gyorsabban szedte a lépcsőfokokat. Végül azon kapta magát, hogy rohan felfelé.

Mire Eszter ajtajához ért és bekopogtatott, levegőt is alig kapott.

 – Szia, András! – ragyogott rá mosolygó arccal a tanárnő. – Sietsz valahová? 

 – Áh, csak… futni voltam – nyögte ki Varjú úr. A heves szívdobogás és az tenyérizzadás mellé most már a szájszárazság is csatlakozott.

 – Bejössz kicsit? 

Varjú úr mély levegőt vett. Most, vagy soha. 

 – Én… khm… izé. Nos… csak azt akartam kérdezni…

Eszter türelmesen várakozott, de a szavak valahogy nem találták az utat Varjú úr szájához. Jobb híján előrántotta a zsebéből a Szűcs Gábortól kapott papírt a “szerelmi köszöntővel”, és a tanárnő kezébe nyomta. 

– “Közeledben boldog vagyok, mint keselyű, 

Ki oszló tetemet talált a sivatagban.

Hangod hallva száguld a szívem, 

Akár egy antilop, ki az oroszlán elől menekül.

Ha kell,

Mint csapdába esett farkas, lábamat lerágom,

Csak légy a Valentinom, légy az én virágom!” – olvasta Eszter hangosan. Varjú úr érezte, hogy pipacspirossá vörösödik az arca.

 – Megölöm Gábort… – kezdte, de ekkor Eszter felnevetett.

 – Ó, de jópofa írás! Hát persze, hogy elmegyek randira veled. – egy pillanatra futólag megszorította Varjú úr kezét. – Már azt hittem, sosem kérdezed meg! 

Ha tetszett a történet, itt tudod megvásárolni A vak vezetőkutya című könyvet!

Az 1/B további történeteit itt olvashatod: Varjú úr és Bolha történetei